Hogy hol is vannak ezek a névtelen utcák? Talán ez érdekel mindenkit legjobban.

Bizonyára olvastatok már több, földrajzilag behelyettesíthető helyszínről ezzel kapcsolatban. Egyik magyarázat szerint a Where The Streets Have No Name utcái egy másik dimenzióban lévő városban kanyarognak. Az Újszövetségben a Jelenések Könyve egy olyan korról ír, amikor ez a föld, ahol vagyunk megszűnik, és lesz egy új föld, ami nem lesz elválasztva a mennytől, hanem a kettő egy valóság lesz (no line on the horizon?).

Ez a mennyei város különleges utcáiról híres:

„Odajött hozzám egy a hét angyal közül (…) elvitt engem lélekben egy magas helyre és megmutatta nekem azt a nagy várost. (…) „és a város utcája tiszta arany, mint az átlátszó üveg” 
/Jelenések Könyve 21. fejezet/.

Azaz:

"I’ll show you a place high on a desert plain
Where the streets have no name”.

Érdekes a dalban a főhős maga is. Szerintem egy olyan ember belső vívódását halljuk, aki belül a szeretet és a félelem közötti választás csatáját harcolja, egy végeláthatatlan nagy űrrel és hiánnyal a szívében. A szeretetre vágyik, de hogy ki tudjon lépni és birtokba vegye azt, bátorságra van szüksége:

„I want to run, I want to hide, I want to tear down the walls that hold me inside”

– kitörni önmagából és bátran kilépni. Vállalni a közösséget, az együtt élést és felvállalni a szeretet néha keserves munkáját. Mert csak a szeretet az az erő, amelyben lehetséges és érdemes élni és tevékenykedni. A szeretet az erő, ami felkészít a mindennapokra :

„I want to reach out and touch the flame” .

Nem ismeretlen motívum ez a U2-nál: „Every day I have to find the courage to walk out into the street, arms out” /Breathe/.

Az úton azonban, amely ehhez a városhoz vezet – még ha a szeretet is a végső és fő célunk – követünk el hibákat és sokszor nem építjük, hanem romboljuk a kapcsolatokat – „still building, then burning down love”.

Ez az, amit szerintem nagyon kell értékelni Bono és a U2 művészetében: a realista ember őszinteségét. Azt, hogy a szeretetről nem szentimentalista, populista módon énekel, és nem fest egy pufók, barokk-angyalkás halványkék, aranyozott képet a mennyről és a szeretet útjáról. A U2 nagy érdeme, hogy nem ad válaszokat, viszont feltesz kérdéseket.
Pont a The Joshua Tree lemez volt az első, amely úgy készült el, hogy félretették a fojtogató vallásos beidegződést, amely arra késztet, hogy minden kérdésre kész és kerek választ kell adni. Ez volt az album, amelyben felvállalták a kétségek és kérdések okozta kényelmetlenséget. A U2 tökéletességre törekszik („you can make me perfect again”), de sosem énekel a tökéletességről, mint etalonról, inkább a valóságról: van benne bukás, fájdalom, tévedés, harc.
És mindenképpen van benne közösség:

„When I go there
I go there with you
It’s all I can do”.

És ez egyben a válasz is a „hogyan”-ra és a” miként”-re: az egymásra utaltság kiszolgáltatott és sérülékeny állapotában, a másokkal való közösségben kovácsolódik a személyiségünk azzá, amivé válnia kell. Az emberi közösségben rajzolódik ki igazán a saját személyiségünk.
Másik oldalról nézve pedig pont az emberi közösségek (családi, baráti, stb.) nyújtják azt a biztonságot és élményt, hogy nem kell egyedül végig küzdenünk ezen az úton.

Végül, a kezdő sorok vívódó, küszködő „én”-je bátorságot vesz, akkor is, ha tisztában van a fent leírt kihívásokkal, és bátran, reménnyel – és főleg – nem egyedül indul útjára: „ I go there with you.

But I still haven’t found what I’m looking for. Még úton vagyunk.

De erről majd legközelebb. :-)